A válságkezelés jelenleg alkalmazott stratégiái egy viszonylag rövid krízis esetében működnek, a későbbi fejlemények fényében nem kizárt, hogy változtatni kell rajtuk – írja Jean Pisani-Ferry, közgazdászprofesszor, a Bruegel szenior kutatója (korábbi elnöke) friss bejegyzésében.
A francia gazdaságot is leállította a COVID-19 válság; az ország statisztikai hivatala, az Insee becslése szerint a visszaesés a normál gazdasági aktivitás 35 százaléka lehet, és hasonló mértékben csökkenhet a lakossági fogyasztás is.
Ha ezek a számok helyesek, akkor a leállás minden egyes hónapja 3 százalékkal csökkenti az éves GDP-t. Ez a mérték persze szektoronként eltérő lehet: az üzleti szféra egészében 40, a feldolgozóiparban 50 százalékos lehet a visszaesés, és akadnak olyan szolgáltatások, amelyek gyakorlatilag megszűnnek létezni. Hasonló jóslatok érvényesek Németországra vagy az Egyesült Királyságra is, a visszaesés általában annál nagyobb, minél kisebb az állami szféra nagysága a gazdaságban.
Mivel a nehéz helyzetbe jutott vállalkozások heteken belül tönkre mehetnek, a kormányok is ennek megfelelően reagáltak. A csődöket az adóbefizetések elhalasztásával, hitelgaranciákkal próbálják segíteni. Az eurózónában ezidáig bejelentett, likviditást biztosító intézkedések volumene a GDP 13 százalékára rúg.
Sok európai országban a kormány állja a bérek – nagyobbik részének – kifizetését, hogy a munkavállalók ne kerüljenek az utcára, amíg az őket alkalmazó cég újra képes lesz talpra állni. Ez a probléma sokkal súlyosabb az Egyesült Államokban, ahol nem létezik az EU-tagállamokra jellemző általános társadalombiztosítási rendszer, és ahol az elmúlt hetekben soha nem látott tömegek folyamodtak munkanélküli segélyért. A szövetségi kormány ott is hatalmas összegekkel próbálja menteni a helyzetet, az elbocsátott munkások például heti 600 dollár jutatásban részesülnek.
Vajon meddig tartható ez a nagyvonalú válságkezelés? A számolást tekintve nincs nehéz dogunk: ha feltesszük, hogy a gazdaság 80 százalékát adó versenyszféra kibocsátása 40 százalékkal csökken, a kormány pedig 80 százalékkal csökkenteni kívánja a veszteséget, akkor költségvetési támogatás 0,8×0,4×0,8=25%-a válság előtti GDP-nek, azaz havonta a (korábbi) GDP több mint 2 százaléka. Ha egy háromhavi teljes leállás után a gazdasági növekedés nem lesz elég robusztus, az akár 10 százalékponttal is megdobhatja a (GDP-arányos) költségvetési hiányt.
Ez nagyon nagy szám, de a jelenlegi alacsony kamatkörnyezetben és a jegybankok támogatását is élvezve a kormányok – rövid távon legalábbis – könnyebben vállalhatják az eladósodást
Sokkal inkább kérdéses a stratégia gazdasági fenntarthatósága. Néhány hétig mindenképpen érdemes „lélegeztető gépen” tartani egy vállalatot, hiszen ha csődbe megy, azzal nemcsak a részvényeseket és az alkalmazottakat, de a társadalom egészét is veszteség érheti. De mondhatjuk-e ugyanezt hat vagy kilenc hónap után? Ennyi idő elteltével vállalatunk biztosan eladósodik, elveszíti gazdasági értékét. Röviden: a válságkezelés jelenleg alkalmazott stratégiái egy viszonylag rövid krízis esetében működnek, a későbbi fejlemények fényében nem kizárt, hogy változtatni kell rajtuk. A legnehezebb feladat az lesz, amikor az egészségügyi válság enyhülése után miként a gazdaságot vissza kell majd téríteni a régi kerékvágásba.
Miként a háborúkat követően, több szektorban valószínűleg hiánnyal szembesülünk, és nagyon nehéz megjósolni, hogy a kereslet elegendően erős lesz-e (a felhalmozott megtakarítások és a visszafogott költekezés miatt), vagy éppenséggel rendkívül gyenge (a félelem, a pénzügyi veszteségek és a nemzetközi kereskedelem összeomlása következtében). Ez a bizonytalanság nehéz feladat elé állítja a gazdaságpolitikát. Ahogy a kínaiak mondják: lábunkkal a köveket tapogatva kell átkelnünk a folyón.
